A némák szimfóniája

A némák szimfóniája 

anne_chuu

Szólít egy hang,
egy szó.
Egy dallam, mi felvidít,
egy sor, mi megsirat.
Egy ember, ki arra késztet,
hogy írjak, fessek a vászonra.

Hogy
Így
Legyek saját magam.
Miért kell annak lennem, 

ami nem vagyok?
Odahányt festékfolt,
Elhervadt virág,
Rózsaszín őszi levél
Ez akarok lenni.

Nem képzelet
Nem harmat, mi eltűnik,
Ha felkel a nap.
Fényben s sötétben
ugyan az akarok lenni;
Élő, s mégis holt
Álmodozó és realista
Elmosódó
Fekete kontúr
tél és tavasz között
Szabad madár,
szabad szavakkal.

Mellettem ősz ragad,
Égett fa száraz, kaparó
érdes füstje az ablakban.
Félhomályban,
elszáradt rózsa mellet
Kifacsart szívvel
Iszom a vérét
a tél végi füstnek

Vágyom a szóra
vágyok egy szívre.
Lelkem helyett
Tiédet emészteném
Hogy mellettem sírj,
S ne egyedül.

Hogy adj lelkedből,
Szívedből, üres életedből.

Üveges tekinteted,
jégvirágok mögött
Ott mosolygok én
Sírva, mosolyogva
Nyár közepén

Szívemig átfagyva.